Negyedik Fejezet

Sziasztok! Sajnos egy nap késéssel érkezett meg a rész, de remélem kárpótolhatlak titeket azzal, hogy a rész Justin szemszögéből íródott, ugyanis túl vagyunk az ezer megtekintésen!

Köszönöm szépen a rengeteg kommentet és megtekintést! Fantasztikusak vagytok! Köszönöm és köszönöm! Jó olvasást mindenkinek!

Ölel mindenkit; Csenge K.

  Negyedik Fejezet -Restart

Justin

Utálom, és mindig is utálni fogom a kiszolgáltatottságot. 

Utálom minden egyes kis részletét, utálom amikor megbámulnak. 

Utálom, amikor megkérdezik miben segíthetnek és, hogy mi történt velem.

Utálom, hogy titkon mindenki összesúg a hátam mögött.

Utálom ezt az egész szaros helyzetet, utálom, hogy élek, utálom magamat és utálok mindenkit, aki azt hiszi bármivel is jobbá és könnyebbé teheti az életemet.

Minden nap ugyan úgy kezdődik. Reggel nyolckor megérkezik Max, aki kivétel nélkül minden reggel megjegyzi, hogy ismét fáradtnak tűnök. Nos, ő biztosan nem tudja milyen, ha az ember a fején és a két karján kívül más testrészét nem tudja megmozdítani. Elmondása szerint volt már nálam rosszabb helyzetű emberrel is dolga. Aztán mikor faggatózni kezdtem sosem válaszolt semmire.

~~~~

A napon amikor a balesetet szenvedtem az első dolog amire emlékszem az az, ahogyan fogja a kezem, és sír. Könnyei végigfolynak az én kezemen is, közben pedig csakis egy dolgot ismételget.

"Nem kellett volna hagynom, hogy elmenj!"

- Nem a te hibád volt- szűröm ki fogaim közül a szavakat, szemem még mindig csukva tartom. 

- Justin- kezemet erősen szorítja, amire összeráncolom a homlokom.- Ne haragudj.

- Van rá okom?- szemeimet kinyitom, ő pedig elkapja rólam a tekintetét.

- Mennem kell, Justin- mondja, majd elengedi a kezem és az ajtó felé lép.

- Visszajössz?

- Lehet- mondja rám sem pillantva, majd elhagyja a kórtermet. 

~~~~

Azóta sem láttam. Persze meg akart látogatni többször is, de nem hagytam. Ha azon a napon nem megy el, talán még ma is hajlandó lennék vele beszélni. De ő meghozott egy döntést. Ahogyan én is.

Miután kiengedtek a kórházból egyszer találkoztam Liammel és Mollyval. Fogták egymás kezét, úgy tűnt Molly könnyen túllépett rajtam. Az eset után rengeteg hangüzenetben és sms-ben  elmondta, mennyire de mennyire nehéz neki. Kettőnk közül én lettem egyszerre nyomorék és magányos, úgyhogy valóban meg tudom érteni, hogy NEKI valóban milyen nehéz.

- Biztosan nem akarsz elmenni?

- De Mason, minden vágyam elmenni a legjobb barátom és a volt barátnőm esküvőjére. Tényleg- bólintok, majd kikapom a kezéből a meghívót és a kandallóba dobom.

- Nem haragudhatsz rájuk örökké.

- Hát, én megpróbálok, jó?

- Hihetetlen vagy- rázza meg a fejét, majd leül a kanapéra.

- Én vagyok a hihetetlen? Mondj legalább egy okot amiért én vagyok a hihetetlen- hangsúlyozom ki az 'én' szót.

- Ennyi idő után sem tudsz felejteni.

- Hű! Ez aztán nyomós érv!

- Justin!

- Mi van?

- Fejezd be!

- Mégis mit?

- Ezt a viselkedést!

- Hagyj békén, ne is törődj velem és akkor talán nem kell elviselned a viselkedésemet! 

- Rendben- bólint, majd az ajtó felé igyekszik.- Ahogy te akarod- mondja, majd hatalmas robajjal bezárja maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradok. Szokás szerint. Talán ez volt az a nap amikor a bátyámat is elvesztettem.

- Gyere be!- kiáltom, mikor kopogást hallok az ajtó másik oldaláról.- Á, Houthen.

 Tea vagy kávé?

- Nagyon vicces- morog, majd belép.

- Minek köszönhetem jelenlétét?

- Itt dolgozom- válaszolta mogorván.

- Rossz napja van?

- A tegnapinál már csak jobb lehet- mondja, majd vállat von.- Bár, magánál sosem lehet tudni- pillant rám.

- Ó, mintha rajtam múlna.

- Az apja volt itt nemrég, és azt mondta, hogy esetleg, ha lenne kedve, akkor

- Nem- vágtam rá.

- Végig sem hallgat!

- Nem kell végighallgatnom ahhoz, hogy tudjam mit akar.

- Igazán kihasználhatná a napot és az időjárást! Kimehetnénk egy kicsit a

- Nem.

- Fogja be és hallgasson végig! Ne menjen el! Hé! Az isten szerelmére miért ilyen makacs?

- Miért ne?- mondom, majd megfordulok és ott hagyom.

- Tudja mit Houthen? Ha annyira hasznossá akarja tenni magát, akkor nézze meg velem ezt- nyújtom felé a dvd-t.

- Ez afféle 'bocsánat, hogy ekkora barom vagyok' ?- vonja fel a szemöldökét.

- A legrosszabb esetben sem- rázom meg a fejem.- De, ha megnyugszik tőle, akkor igen.

- Nem igazán nyugszom meg tőle- rázza meg a fejét.

- Akkor nem- vonom meg a vállam.- Szóval?

- Végül is nincs más dolgom- gondolkozik el.

- Ezt igennek veszem. Öt perc múlva várom két teával a kezében.

- Hé!

- Vicc volt- mondom, de hátra sem fordulok, hanem egyenesen a szobám felé veszem az irányt.- Bár tényleg hozhatna egy teát, kíváncsi vagyok rá.

- Tessék- áll elém Lisa, majd felém nyújtott egy bögrét.- Forró!

- Tegye az asztalra. Aztán foglaljon helyet- mondom, majd elindítom a filmet.

- Hé! Állj! Feliratos?

- És fekete-fehér. Botrányos, nem igaz?

- Miért nem nézünk valami olyan filmet, ami nem feliratos?

- Zavarja?

- Nos.. Nem szoktam feliratos filmeket nézni. Még nem láttam egy ilyen típusú filmet sem. De tudja mit? Megnézem magával, ha holnap én választhatok filmet.

- Jól van- mondom, majd bólintok.- Úgy tűnik sok mindent be kell pótolni a filmek világában.

- Garantálom, hogy tudok magának meglepetést okozni, a holnapi filmmel.

- Legyen úgy, Houthen- bólintok, majd elindítom a filmet.

Mindig is kötődtem a francia filmekhez. Tetszett, ha fekete-fehér volt, tetszett, ha feliratos, sőt még akkor is amikor egy szót sem értettem belőle a 'merci'-n kívül. Tetszettek a színészek, a helyszínek, a zene, a történet. Mindez valahogy magával ragadott. A balesetem előtt sokat jártam Franciaországban. Üzleti utak, kirándulások, vagy éppen egy tökéletes első randevú. Most, a balesetem után már be kell érnem a filmekkel, ugyanis már az előbb felsoroltak közül egyikre sem vagyok képes. Nincs munkám, ha elmennék kirándulni az maga lenne a pokol, az utolsóval pedig ne is foglalkozzunk, hisz köztudott, hogy senkit nem érdekelnek a nyomorékok. Senkit. Ez tény. Sosem mennék el Párizsba újra. Sosem. Még akkor sem, ha fizetnének érte. Nem azért, mert nem szívlelem a helyet, hanem azért mert nem szeretnék ismét összefutni egy Molly-féle lánnyal. Nincs szükségem senkire. Elvégre a legjobb dolog amit tehetnénk, az az, hogy leülünk egymással szembe és bámuljuk egymást, vagy pedig ha igazán különleges alkalomról van szó, elvihetem egy körre a székemmel, ami valljuk be. Elég szánalmas. 

- Hogy tetszett Houthen?

- Egész jó volt- bólint, majd kitekint az ablakon.- Hű, de besötétedett, ha minden igaz hamarosan megérkeznek a szülei és a bátyja.

- Lisa!- kiáltok utána.

- Hm?- fordul hátra, és kérdőn pillant rám.

- Tetszett magának.

- Imádtam- bólint, majd elmosolyodik.- Köszönöm, hogy megmutatta nekem.

- Sajnálom, a tegnapit.

- Nem tesz semmit- legyint.- Mennem kell. Az édesanyja már hazaért- mondja, majd jobb kezével int.

- Akkor holnap maga jön, Houthen.

- Rendben- mosolyog, majd óvatosan becsukja maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradok a szobában.